Az első jel a tűz, amely fénnyé válik. A húsvéti gyertya fénye, amely az éjszaka sötétségébe borult templomban, a körmenetben fényáradattá válik, Krisztusról szól, aki a soha le nem nyugvó nap valódi csillaga. A Feltámadt Krisztusról szól, akiben a világosság legyőzte a sötétséget.

A második jel a víz. Egyrészt emlékeztet a Vörös-tenger vízére, az elmerülésre és a halálra, a Kereszt misztériumára. Később azonban forrásvízként, a szárazságban életet adó erőként jelenik meg. Ezáltal a keresztség szentségének jelképévé válik, azé a szentségé, amely Jézus Krisztus halálának és feltámadásának részeseivé tesz bennünket.

A húsvéti vigília liturgiáját azonban nem pusztán a teremtés nagy jelei, a tűz és a víz alkotják. A szertartás alapvetően fontos jellemzője, hogy elvezet bennünket a Szentírás szavaival való találkozásra. Izrael számára a szombat volt az a nap, amikor mindenki részt vett Isten pihenésében, egyesülve Isten szabadságában.

 A születő egyházban azonban valami hallatlan történt: a szombat, a hetedik nap helyébe az első nap lépett, mint a liturgikus gyülekezet napja. Isten, a Feltámadt Jézus Krisztusban vasárnap találkozott övéivel, miután felfedezték az üres sírt. Ez a találkozás ma is mindig megújul az Eucharisztia ünneplésében. Ez a forradalmi változás, amely az egyház kialakulásának kezdetén már bekövetkezett, csak azzal magyarázható, hogy azon a napon valami hallatlan történt. A hét első napja a harmadik volt Jézus halálát követően.

Az a nap volt, amikor a Feltámadt Krisztus megmutatta magát övéinek. Ez a találkozás mindent megváltoztatott: az, aki meghalt, olyan életre kelt, amelyet már nem fenyeget a halál. Az élet új formája, a teremtés új dimenziója kezdődött el. Azt ünnepeljük, hogy Isten emberré lett, szenvedett, meghalt, eltemették és feltámadt. Ünnepeljük a Teremtő és teremtése végleges győzelmét. A Feltámadt Krisztusnak köszönhetően most már véglegesen érvényes, hogy az értelem erősebb az értelmetlenségnél, az igazság erősebb a hazugságnál, a szeretet erősebb a halálnál.